Az a helyzet, hogy egyre inkább rájövök, illetve kénytelen vagyok rájönni, hogy a barátok nem barátok. Vagy a barátság nem az, aminek én elképzeltem. Én úgy gondolom, hogy a barátság nem egyoldalú, vagyis nem önző. A barátaink nem azért vannak, hogy legyen, akivel kitörölhetjük a fenekünket.
Hogy legyen akivel megtehetjük ezt, és aki elviseli.

Ha a világ ilyen, akkor én inkább nem akarok élni.
Mert a legtöbb ember mit tesz ilyenkor? Belefásul. Azt mondja, hogy na jó, akkor én is ilyen leszek, tudom, hogy csak magamra számíthatok, önző leszek, leszarok minenkit, unsoweiter.
És többé kevésbé ilyenek is lesznek, és belenyomorodnak, olyanná válnak, amitől előtte unorotak.

Csak az a baj, hogy ez nem megoldás. Ez egy nagy szar. Nézzen mindenki magára, aki így viselkedik. Mi a francnak élsz? Szarfej mindenki tud lenni. TE vagy a százezredik szarfej, gratulálok. Büszke lehetsz magadra. Érdemes volt élned.

Túl nagy megerőltetés lenne kiállni amellett, ami valóban lényeges, ezért az emberek inkább azonosulnak a könnyen elérhető fossal. Az értéktelen fossal.

Én meg úgy gondolom, hogy nem az a lényeg, hogy mit csinálunk, hanem hogy hogyan. Amit csinálok, azt jól akarom csinálni, vagy sehogy. Nem leszek szarfej. Tök felesleges, voltak már előttem millióan, kell a francnaj. Eltúlzottnak hathat, de valóban inkább meghalok, minthogy egy ilyen látszat életet éljek.
Hogy miért?
Gondolod végig; leélsz ötven évet még, végigerőlködőd jópofizva. Elhiszed, és elhiheteted, hogy az van, ami nem. Hogy olyan az életed, amilyen sosem lesz, mert sose tettél érte semmit. Aztán meghalsz. Ennyi a jutalom.
Hát ha ennyi, akkor én az ötven évet kihagyom. Akar a fene szenvedni. Ugorgyunk.