Az elmúlt napokban-hetekben többször is megismételtem ezt a felismerést, most ide is leírom: Imádok ebben a korban élni. Mégpedig azért, mert most, és itt bármi megtörténhet. Nincsenek már szinte felesleges szabályok, kikötések. Máskor nem tudnék élni, bár ha máskor élnék, akkor énis más lennék.
Danival épp a magánéletünk gödreiben fetrengtünk verbálisan, és egymást arra készettük, hogy nézzen bele, milyen mély szenvedésünk kútja. És hogy formai dolgokban hasonló is.
Tök jó volt a mai este. Most jó. Tegnap azt akartam írni, hogy "nem bírom én ezt, nem akarom így, nem nekem való, elegem van", satöbbi, de írni se volt kedvem.
Most meg inkább azt érzem, hogy most perpillanat jó, kellemes. Szeretek együtt iszogatni, eszegetni a barátaimmal, ez igenis ad annyit, mint egy család, hiszen nem az a lényeg, hogy mink van, hanem hogy hogyan vagy ez a valamink. És hogy milyen ez a valamink.
Szóval köszönöm nektek fiúk, hogy foglalkoztok velem, hogy velem, hogy segítetek, hogy van hozzám jó szavatok, és hogy az egész hiteles, és igaz, mert mintha tényleg kedvelnétek. Én is szeretek mindenkit.
Persze az aggály szürke gomolyfehője felém jön és kétellyel tölt el, de most lusta is vagyok ezzel foglalkozni, meg felesleges is.
Ez a kép azt mondja nekem, hogy boldogok vagyunk. Szeretjük egymást, szeretjük magunkat, végső soron nagyon is, minden nyavajgásnál fontosabb ez. Szeretlek benneteket, a barátaimat, legyetek közel, vagy több ezer kilométerre, találkozzunk sokszor, vagy akár soha.
Ti mind fontosak vagytok nekem, és most biztos vagyok benne, hogy akire gondolok (több személyre), pontosan tudja, hogy róla is szó van.
Azért vagytok fontosak, mert a része vagytok valaminek, aminek az a neve, hogy az én életem.
Tessék, itt egy kép rólunk, mindannyiunkról. Arról szól, hogy boldogok vagyunk, mert amennyire lehet, annyira közel vagyunk egymáshoz, és a szándékaink nem önösek. TE is rajta vagy, és biztos vagyok benne, hogy meglátod magad; ott vagy a képen, a mosolyokban, a tekintünkben. Hiszen érted.
No comments:
Post a Comment