Megint szembejött. Megint szembejött.
Pár hete már egyszer szembejött. Talán írtam, talán nem, nincs kedvem visszakeresni. Akkor fel voltam készülve rá. Ja igen, írtam.
Ma megint. A buszmegállónál. Szerencsére másfele mentem. Rosszul érintett, amúgy is másnapos voltam, és zaklatott. Nem néztem rá, úgy csináltam, mintha nem venném észre. Egyszerűen azért, mert nem voltam felkészülve a helyzetre.
Láttam, hogy észrevett. Egyetlen rezdüléséből húsz vagy harminc méterről láttam. Kicsit oldalra billentette a fejét, és hunyorgott, mint aki gyanakszik. Csak a pillanat töredékéig néztem rá, de kapásból láttam mindezt.

Meg azért sem vettem észre, mert tudom hogy elutasító és/vagy agresszív lenne. Hiányzik ez?

De azért nagyon remélem hogy mindkét találkozás igen rendesen felkavarja a lelkét. Mert ebben majdnem biztos vagyok. És kurvára meg is érdemli.

Meg aztán sajnálom is kicsit őt. Nem nézett ki jól megint. Aki boldog magánéletet él, talán már meg is házasodott, az nem így néz ki. Az nem megy így utcán. Az nem kelti egy szerencsétlen csavargó benyomását.

Más valamennyire talán tudom függetleníteni magam tőle, meg az egésztől. De ez nem változtat azon, hogy egész életemben lelkiismeretfurdalsom lesz amiatt, ami vele történt, vagy történik. Ettől már nem tudok megszabadulni.

Igazából baromira kíváncsi vagyok arra, hogy most tényleg túlvagyok-e rajta, vagy csak tünetmentes időszak van.

Most egyébként nem erről kéne írnom, hanem arról, hogy találkoztam az este folyamán A-val, és tök jól elvoltunk. De erről majd holnap, vagy máskor.