Ma este már-már kezdtem egész komolyan beborulni, de aztán jött D, meg a kocsmázás, és egy jó alapos dumálás, amitől már sokkal jobb lett, aztán jött virtuálisan B, aki fogta magát, és egy-két elég nagyvonalú ajánlattal végleg kiűzte belőlem magyar népmesékből ismert bősz, depresszió okozó gonosz kapanyáminyomókot. Legalábbis remélem.

(Érdekes, hogy mikor már azt gondolnám, hogy csapnivaló ember vagyok, jön néhány ismerős, néhány barát, és az édes, nagyon érző és kenyérre kenhető szívükkel megmutatják nekem, hogy azért mégiscsak érek valamit, mégiscsak számítok valakinek, mégiscsak elismernek, mint embert...amit egy elrontott bennem, mennyien igyekeznek hirtelen rendberakni, legalábbis segíteni. Nehéz elmondani, hogy milyen hálás vagyok ezért, nem is próbálkozom inkább, de tudjátok fiúk, hogy. És köszi. És annak is, aki legalább gondolatban velem van, aki néha aggódik miattam, vagy gondol rám, mikor tudja, hogy nehezen vagyok. Annak is, aki ennél nem tud többet tenni értem, és annak is, aki igen. És ha kicsit is számít nektek: tudjátok, hogy én is megtenném, és meg is teszem. Pl. most mindenkire rászabadítom a japánkristályt. :D )