nagyon hosszú, terjengős post.

Furcsa találkozni egyébként egy héten belül a szélsőséges emberi önzéssel- olyantól, akitől nem számítok rá-, és a szélsőséges nagyvonalúsággal- nem olyantól, akitől nem számítok rá, inkább úgy mondanám, hogy akitől nem vártam volna.


Néhány ember (szándékosan nem mondom, hogy az emberek, mert az általánosítás hazugság) szóval néhány ember elképesztően pofátlanul csak a saját érdekeit képes szem előtt tartani, akkor is, ha barátról, családtagról, vagy bármilyen más, neki fontos emberről van szó. És azért ez elég elkeserítő.


Néhányan azt gondolják, hogy a barátság alárendelhető, vagy kevésbé lényeges, fajsúlyosabb dolog, mint egy szerelem. Mint egy kapcsolat. Ez természetesen egy nagy baromság.
Aki nem vágja, hogy a két dolognak mennyire eltérő funkciója van, az barom. Akinek nincs szüksége barátokra, vagy képes egy reménybeli kapcsolatért önző módon átgázolni embereken, az is barom.
Nem is tudom miért írok erről, hiszen lényegtelen, szóra sem érdemes dolog.

Taán azért, mert az ember akkor érzi leginkább, hogy magára hagyták, mikor rájön, hogy a barátai sokkal önzőbbek, és sokkal gátlástalanabbak, mint azt korábban valaha gondolta volna. Mikor rájön, hogy a barátai nem tudnak bánni se a saját, se más emberek rossz tulajdonságaival.

Szóval az emberke hirtelen magányos lesz ilyenkor, és hiába hivatkozik más arra, hogy hát mások is leszarnak mindenkit, így ő is ezt teszi, ez nem mentség arra, ha valaki nem lojális. Ez a lustaság ideológiája. Az önzés legalizálása.

És a leges-legrosszabb az egészben, hogy ezek az önző emberek nem veszik észre milyen kárt okoznak; azzal, hogy nem partnerek semmiben, magára hagyják a másikat.
Hiszen mit foglalkoznék én, vagy más egy kis egoizmussal, ha tudja, hogy a barátja, még ha néha hisztis is mindkettejük, azt mondja: most ez van, de tudod, hogy bármi baj van, ott vagyok, rosszban, és jóban is.

De ezt nem mondja senki. Csak éli mindenki a saját kis önző, csapongó életét, azt hiszi, előre tart, de közben visszafejlődik: elveszíti azt, ami egyszer már az övé volt. Elveszíti a barátságot, homokként folyik ki a keze közül, de meg se akarja fogni, hagyja kicsorogni az ujjain keresztül; amíg az övé, nem érezte az értékét. Ha nincs, nem biztos hogy fogja érezni a hiányát: de a helyén csak az üresség marad majd.
És ha majd (neadjisten) egyszer szüksége lenne rá, már hiába kapkod az egykori barátság kihült helyére.

Az emberek azt gondolják, nincs szükségük igazán barátra.
Pedig József Attila is azt mondta, "Fürösztheted magadban, de csak másban moshatod meg arcodat"

Persze aki képes elsétálni egy barát, egy barátság mellett, és nem veszi észre, hogy a másik szinte sikít felé, kétségbeesve a magára hagyottságtól, és a közeledő ürességtől, az lehet, hogy soha nem is volt barát. De akkor nem is azt kell sajnálni benne, ami volt. Hanem ami lehetett volna belőle.

Vajon az én barátom az barát...? Mikor fog először hazudni? Mikor fog először becsapni? Mikor fog először meglopni? Hányszor nem jutott eszébe, mikor a saját érdekeit védte, hogy mennyire önző? Hogy ezzel most a másikat rombolja? Hogy nem két, hanem egy személyben gondolkodik?

Engem az utóbbi időben nagyon megbántottak. Többen, többször is. Nem akartak, és nem is tudtak bánni a helyzettel, csak azzal foglalkoztak, hogy ők jól jöjjenek ki belőle. Ez meg engem kétségbeejt, mert ez már akkor is azt jelentette: egyedül vagyok. Olyan emberek, akiknek én sokmindent megtettem, feltétlenül, önzetlenül, nálam ez van, ez automatikus, jó érzés, ha örömöt okozhatok.

És nem arról van szó, hogy hibátlan lennék, á nem. De a problémákat közösen kell megoldani, és nem leugatni pusztán a másikat, nem elfordulni, hanem megfogni a kezét, és megkérdezni: Mi van veled? Mit érzel? Miért gondolod így? Tényleg velem van a baj? Ha igen, megoldom, de beszéljük meg, és segítsünk egymásnak, mert ezért vagyunk. Oldjuk meg együttm mindenki a ráeső részt.

Asszem túl hosszú, túl lényegtelen ez az egész, nem tudom leírni, amit érzek.
De ami igazán fontos, hogy ebből a nagy szarból hirtelen, deus ex masina utánam nyúlt több kéz is, és felrántottak; több embertől is nagy ajándékoat kaptam, csak azért, mert. És a legnagyobb, a bizonyosság: azért annyira mégsem vagyok egyedül.

Ez tart fent egyedül most, különben nagyon mélyen lennék, és örülök, hogy vannak, akik foglalkoznak ezzel, észreveszik, és hirtelen utánam kaptam és a grabancomnál fogva tartanak, hogy ne legyen túl nagy baj. Üröm az örömben, hogy nem azok, akiknek státuszukból adódóan meg kellene ezt tenni. De kit érdekel ez már ilyenkor. A státuszok változnak.


Mert tudjátok lehetek akármilyen hülye, vagy idióta, egy igazi barát akkor is észreveszi, hogy baj van, ha éppen össze vagyunk veszve, és egy igazi barát akkor is szó nélkül segít.
És ha így belegondolok, volt, aki még akkor se foglalkozott vele, akkor se vette észre, amikor többször elmondtam neki. Szinte már könyörögtem neki, hogy segítsen, hogy legalább mondjon valamit, terelje el a figyelmemet, hogy foglalkozzon velem, mert nagyon magam alatt vagyok. Nem kértem semmit, semmi olyat ami pénzbe, vagy különösebb energiába kerül, csak szükségem lett volna valakire, aki mellettem van, és nem süppedek bele depresszióba teljesen.
És ő NEM. nem. nem.
nem.
nem.
nem.
nem...

... nem volt ott.

Nem értette, hogy baj van, nem törődött vele, nem vett számításba, eszébe se jutott, hogy nem véletlenül mondom, eszébe se jutott, hogy nem szoktam hisztizni és nyavajogni magamtól, és csak akkor esett le neki mikor egyszer nagyon leugattam.

Magamból indulok ki, és én nem tudom elviselni, ha valaki szenved.
És hülyeség, hogy mindenki önző, kapásból tudok olyanokat, akik egyáltalán nem.
És ők most a bizonyosság nekem, hogy mégse én vagyok a teljesen hülye.