Most mindenféle csicsázástól eltekintek, ami az írást illeti, és tök egyszerűen és érthetően leírom azt, aminek a megértése úgy tűnik, komoly nehézségbe ütközik még egy okos (vagy okos-is-lehetne) illetőnek.
Szóval: mélységesen megvetem az olyan embert, aki egyszer a barátomnak mondta magát, aztán gyengeségből, vagy ki tudja miből, elárult. Undorodom és iszonyodom a jellemtlen hazugságtól, különösen azon formájától, amikor az ember saját magának hazudik.
Nem tudok mit kezdeni ezzel, és főképp nem akkor, mikor a másik néha úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Ha nem akar nagyon heves, és nagyon megrázó reakciót, akkor húzza be fülét-farkát, és a sakát nyomorult kis lelki békéje miatt (ami hajítófát sem ér, mellesleg) kussoljon. Köszi.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment