Először is én borzasztóan utálom az önző embereket. Az önzés nagyon zavar. Olyan mint a hagyma: csíp. Azt is utálom ha valaki korlátolt, szemellenzős, vagy ha éppen a saját önzése vakítja meg részben. Ha a saját tetteit, cselekedeteit emiatt szűrön keresztül látja.
Azonban van, hogy az ember hibázik. Mondjuk nem nagyon, nem harsányan, de valami elszalaszt, vagy elfelejt, figyelmetlenségből, lustáságból.
Nekem elég nehéz az ilyesmit megértenem, bizonyos okok miatt még sokkal nehezebb, mint másoknak, és keserves meccs volt, mire felfogtam, hogy az emberek így működnek.
De tulajdonképpen az ilyen hibákat én meg tudom bocsájtani. Elflejteni soha, arra talán nincs is szükség. De megbocsájtani képes vagyok.
De persze akkor nem, ha az illető, aki kétségtelenül hibázott, utána úgy csinál, mintha a helyzetnek még ő lett volna az áldozata. Mikor minden ellenkező érv és tény hatására képes kitartani a saját koholt verziója, a gyenge kis önvédelme mellett, és még neki áll feljebb.

Na ezt már nem bocsájtom meg. Először is azért, mert nincs értelme. Másrészt meg azért, mert az ilyen emberre nincs szükségem. Nem lehet számítani sem a jelenlétére, se a reális önképére. Elég sok az irracionálisan viselkedő barom, nem kell még egy.