intellektüell rovat

Ma megvásároltam Richard Dawkins Isteni téveszme című könyvét. Persze a borítóra figyeltem fel elsőként, ami gyönyörű ezüst színű. Aztán láttam, hogy a témája baromira érdekel. Nem volt épp occsó, de beáldoztam érte.
Azóta már a harmincadik oldalnál tartok (ennél a témánál az olvasás kicsit nehézkes, ha mindent meg akarok érteni).
A könyv alapvetően az isten-témát járja körül. Ez a Dawkins egy elég kemény ateista (magyarázatnak legyen elég annyi, hogy a beceneve: Darwin Rotweilere), de azért annyira nem borzasztó. Egyébként etológia és fejlődés biológia professzor, és elég híres. (Persze én előtte nem ismertem)
Rengeteg érdekes és értékes gondolatra találtam már most nála. Most kicsit emlékeztett rá ez a könyv, hogy mi érezhetnek mások, akik azt mondják, vagy írják nekem: Ezt én is így gondolom, csak megfogalmazni nem tudtam pontosan. Közületek is írtak nekem többen ilyen felhanggal, és én örülök, hogy ha megkönnyíthetem a dolgotokat.

Na de visszatérve Dawkinshoz.
Tudom, hogy az olvasóim, azaz köztetek is van jó néhány ateista. Néhányan meggyőződésesek talán, mások az agnoszticizmusból hajlanak az ateizmus felé, megint mások inkább nem gondolnak semmit, mert (jelen pillanatban) baromira leszarják a témát.
Hát ők azok, akik majd családtagjaik halál, vagy más sokk esetén hirtelen ráeszmélnek, hogy hívők. Hogy kell valami fogódzkodó, és legyen az mondjuk isten. Olyan mint az aspirin, szedj be kettőt, és enyhülnek a fájdalmaid, hurrá.

Dawkins azt mondja, hogy az ateista gondolkodás szinte mindig az egészséges tudat egészséges autonómiájára utal.

Azt is mondja, hogy nincsen olyan, hogy keresztény gyerek, meg iszlám gyerek. Csak a szülők vallásosak, és ebbe a gyereket is belerángatják. A gyerek azonban még kicsi ahhoz, hogy eldöntse, hogy kell-e ez neki valóban. Fogalma sincs.

A felnőttkori vallásohoz ragaszkodás, és annak tudomásul vétele, hogy ha máshol születik, mást hinne igaz vallásnak (és az erre reagált vállrándítás), is ennek a gyerekkori súlykolásnak a következménye.
Dawkins azt mondja, hogy sok felnőtt azért táncol valahol a mérsékelt vallásosság és az agnoszticizmus határán, mert bár látja, hogy ez annyira nem frankó, mégse tud megszabadulni tőle.
És miért nem? Mert gyerekkorában nem mondták meg neki, hogy van választása. Hogy joga van nem hinni, minden következmény nélkül. Joga van a racionális gondolkodáshoz.

Az az igazság, hogy én mostanában elég mérges vagyok a vallásosságra. Sőt, nagyon-nagyon. Meggyőződhettem róla, hogy hogyan köti gúzsba viszonylag (vagy kifejezetten) értelmes emberek pszichéjét és gondolkodását.
Tanúja lehettem, még ha csak távolról is, hogy hogyan építi le egy okos ember szellemét a vallásosság.
És nekem, mint olyannak akinek a legnagyobb érték az értelem... az ésszerűség, a racionalitás, szóval nekem rettenetes ezt végignézni, és mondok (írok) most egy keményet. De szerintem meg fogjátok érteni.
Engem, miután ezt mind végignéztem, nem érdekelnek a vallások pozitív oldalai. Persze vannak, de nem kell feltétlenül vallás ahhoz, hogy ezek a pozitív dolgok létrejöjjenek.
Ezek után én mélyen elítélem azt a vallást, amely ilyen szellemi sorvadásba kényszeríti fiatal és okos emberek gondolkodását. Nagyon komoly indulatot érzek ezzel kapcsolatban. Egy embernek semmije sincs, csak a képességei, azok nem vehetők el.
És mégis megteszik. Hatalom, pénz befolyás érdekében- hiszen mindnekinek érdekében áll minél több hívőt összetrombitálni- tönkreteszik az embereket. Ez borzasztó. Olyan mint valami szellemi holocaust.

Igen, ez már elég sok, és túlzásnak is nevezhetnétek, de akkor mondjatok jobbat. És semmilyen elnéző vagy óvatos kompromisszumra nem vagyok kíváncsi, mert az méltatlan lenne és teljesen felesleges.