Kalandjáték és evolúció

A tegnapi nap folyamán fejeztem be a játékot a Haluz 2-nek nevezet...hát nem is tudom, talán kalandjátékként definiálható online flash képződménnyel.

A dolog abból áll, hogy egy csomó pályán előre logikailag nem várható, magyarul váratlan problémákat kell megoldani. Össze vissza klikkelgetni, variálni, hogy mivel mit kell csinálni, aztán egyszer csak sikerül. Vannak egész könnyű pályák, de vannak olyanok is, amelyek komolyan megizzasztják az önként vállalkozó (unatkozó) gémert.
Egyébként ITT található, ajánlom, mert szórakoztató.

Persze a játék annyira nem nehéz, játszható, kissé butyuta, de a pozitívuma (amit én mindig egy játék előnyének tartok) hogy ha hibázol, akkor nem halsz meg, nincs óra, ami lejár, és akkor megmurdelsz, satöbbi. Szóval nem kényszerít, nem vág ki, ha nem találod ki rögtön, hogy mit kell tenni.

Viszont ami igazán érdekes, az utána jött: átcikázott az agyamon a felismerés, hogy az a képesség, adottság, ami ehhez a játékhoz kell- a találékonyság, a játékosság, az érdeklődés, a kíváncsiság- pontosan az a dolog, ami az embert eljuttatta 40ezer évvel ezelőttről idáig. Pontosan azt a fajta találékonyságot dolgoztatja meg a játék, ami anno őseinket arra késztette, hogy addig variáljanak a fával, amíg magától fel nem gyullad a tűz. Az előre nem látható, de mégis sejthető eredmény érdekében elkövetett koncentrció, variálás. A hátha-lesz-de-ki-tudja-próbáljuk-ki féle viselkedés.
(A pszichém szinte tapsikolva ujjongott, hogy ezt a jelenséget ennyire izolálni tudtam, és hogy még meg is tudtam figyelni, hogyan működik. Szép dolog ez a törzsfejlődés... ennyire kiolthatatlanul ott van mindenkiben ez a tulajdonság.)

A játékosság pedig életben, sőt fejlődésben tartotta őket. Aki nem talált izgalmat, élvezetet a játékban- ahol mindenki megtanulja, hogy hogyan működnek a dolgok- az kihalt, mivel nem volt motivációja arra, hogy játsszon, és ezáltal értelmileg fejlődjön. Aztán a játékos emberek tovább örökítették ezt a tulajdonságukat, és a végén felépült az London Eye.
:D