Van, akivel jó ideje, nagyon semmi, és van akivel kevesebb ideje.
Aztán találok néha fotókat, ahogy most is. Engem meg ez felzaklat.
Mint ahogy a zs.-vel való kapcsolatomra is azt mondta B. - gondoljam végig, hátha nem is az volt, aminek hiszem, aminek hittem végig.
Ez a legnagyobb szar, amit el tudok képzelni. Hogy az ember él valaminek a hitében, sőt, a bizonyságában, aztán egyszercsak a másik sehol sincs, és gondolatban még a képébe is röhög, hogy hát mit hittél, tényleg azt hitted?
Szóval én ezt nem értem. Velem nem szokott ilyen megtörténni (ja, de).
Nem értem ezeket az embereket. Olyanok bazmeg mint a Mary Poppins. Jöttek, és mentek. Nem értem. Akkor minek egyáltalán bárkivel is barátkozni, ha egyszer úgyis vége lesz? Miért lesz vége?
Persze óhatatlanul is magamat hibáztatom, csak akkor még pluszba azt nem értem: menet közben miért nem próbáltak ezek az emberek segíteni? Ha látták hogy valamihez nem úgy állok hozzá, vagy idegesítő vagyok, miért nem mondták, hogy nemá'? Egyszercsak megunták, és lelépnek?!? Héhéhéhé... Ez mi? Ez gyávaság? Vagy közöny? Melyik a kissebb rosszabb?
Mert lehet, hogy van számos hibám, de két dolgot elmondatok magamról: nem vagyok se gyáva, se közömbös mások iránt. Ezekre meg büszke vagyok. Nem mintha bármit tettem volna érte, nem tudnék másképp viselkedni.
Meg hát azt sem értem; akivel évekig jóban voltunk, ilyen vagy olyan intenzítással, azt hogy nem érdekli, hogy mi van velem? Engem tökre érdekel, hogy mi van velük. Állandóan aggódom, hogy jól vannak -e, nem ütötte-e el őket egy autó, mittomén... csak hát nyilván miután magasról szarnak rám, és mondjuk mikor msn-en vannak - azon kevés alkalmakkor - kiírják hogy ne zavarj, mert bazmeg mert hallal csapok a seggedre, meg ilyeneket, vagy miután elég rendesen megbántottak, én nem fogok megkeresni senkit pusztán azért, hogy megkérdezzem, hogy ugye "nem ütött el a villamos"?
Szóval ezeket az embereket nem is érdekli hogy mi van? Akár meg is halhatnék, hetekig észre se vennék, mert a blogomat úgyis ritkán szoktam frissíteni?
És hogy akivel jóban voltunk sokáig, és közös programokat csináltunk a berúgástól a koncerten ugrálásig, és hirtelen kifakad nekem virtuálisan, hogy én mekkora egy barom vagyok, így minden előzmény nélkül, annak mit mondjak, hogy jókor szól?
Ezek az emberek hogy gondolnak rólam? Mi van a fejükben? Utálat? Azt gondolják, hogy fárasztó vagyok? Vagy unalmas? Vagy hogy elegük van belőlem? Semmi pozitív érzés, semmi emberi? Csak én pattogok itt mint hal a szárazon?
Ha így van, akkor nem hinném hogy én vagyok az egyetlen, aki hibázott. Mert tapasztalatból, és amúgy is tudom, hogy aki a barátunk, minden hibája ellenére szeretjük, ha idegesítő, ha horkol, ha kócos, ha túl sokat nyammog a kaján, vagy pösze, ha önző, ha feledékeny, ha beképzelt. Mindezek ellenére a barátainkat szeretjük, hiszen ha csak a tökéletes embereket szeretnénk, akkor soha nem lenne senkink, és még saját magunkkal sem állnánk szóba.
És akik az én barátaim voltak, azok is tele voltak hibáva, mégis szerettem őket, és elviseltem ezeket, pedig szinte akármikor sarkon fordulhattam volna, hogy na, elegem van belőled, nekem te így nem kellesz.
Szóval csak arra tudok gondolni, hogy még ha az én hibáim is volt a közvetlen kiváltó ok, mégis, akik egyszer a barátaim voltak, vagy úgy viselkedtek, tehát bármilyen ráutaló magatartást tettek, aztán hirtelen eltűntek, akár hangosan, akár halkan, igazából nem is szerettek.
Rá lehet fogni az én hibáimra a dolgok efféle kimenetelét, de ha magamra hagytak, akkor valójában sosem szerettek.
-o-
Itt be akartam fejezni ezt a postot, de azért annyit még hozzátennék, hogy tudom, hogy nagy bátorság, hogy mindezt ideírtam, mert ezek elég személyes gondolatok. És akkor hadd tegyem hozzá rögtön, hogy az említett emberek egy része idejár - gondolom megnyugtatni a lelkiismeretét, hogy rendszeresen olvasgat, és tudja mi van velem, de részéről neki ez bőven elég. Ezt mélységesen elítélem, és önző dolognak tartom. Tehát kérek mindenkit, aki értintettnek érzi magát ebben a témában, hogy ne olvasson többet.
-o-
update 2: a félreértések elkerülése végett: természetesen nem csak ilyen van. ergo: vannak barátaim. de a veszteség mindig fájdalmas. ez a post pedig arról szólt.
No comments:
Post a Comment