Iszonyú hosszú post lesz, meg szenvedős, meg személyes. Aki nem bírja ezt, az lapozzon, oszt jónapot.

A posthoz tartozó használati utasítást lásd a címben.
Na, aszongyahogy:

Hazajöttem, végre, valahára, máris, ilyen hamar, megint, újra, már. Ezek így mind jellemzők azokra a dolgokra, amelyek eszembe jutnak.
Még mögé írhatnék sok jelzőt, de szerintem ennyiből is érthető teljesen.

Sok dolog vár itt, sok dolgom van. Szerencsére, mert ha nincs mivel foglalkoznom, akkor elég hamar befordulok, és az nem tesz jót. De most valahogy úgy jött ki, hogy harcolnom kell. Több dologban is. Kissebbekben, nagyobbakban, de mindegyik egyformán félelmetes. Nincs kedvem ezekkel fárasztani magam, mert ha csak "dolgozni"kéne néhány ügyön, azzal ellennék. De hogy némely esetekben talán szó szerint élet-halál harcot kell vívni, komolyan elrettent. Nem azért, mert nem vagyok képes rá, hanem azért, mert ehhez nincs kedvem.
Szóval az utóbbi napokban eléggé dolgozott bennem, hogy a fene se akar hazajönni, tök jól elvagyok ott, kicsit nem az én életemben- kicsit más(ok) életében.

Most nagyon szívesen felszállnék egy vonatra, ami elvisz, minél messzebb.
Mondjuk egy másik életbe. Mindenkit magam mögött hagynék. Nem jó szívvel, de túlélném.

A barátaim, a legjobb barátaim, akiket a legjobban szerettem, mind borzasztó önzőek. A családom is elég önző, de azért az egy kicsit más tészta. Jó, mondjuk egy nagyon jó barátom nem önző, de ő is más kategória, nem olyan a barát, akivel mindig tudok találkozni, sőt,nagyon is ritkán.
Szóval így aztán megszoktam az önző, de mondjuk inkább úgy, hogy egocentrikus emberek jelenlétét. Megtanultam kezelni őket.
Megtanultam azt is - ami nagyon fontos - hogy amíg őket nézem és hallgatom, magamba tekintsek; igaz, hogy azok az emberek saját magukról szeretnek beszélni leginkább, de én így szeretem őket. Persze néha sok, néha megcsömörlök, de alapvetően jóindulatúak, és ők is szeretnek engem, a maguk módján. Vagy lehet, hogy a társaságomat szeretik. Mondjuk ez talán helyesebb kifejezés.
Eléggé szimbiotikus dolog ez; én velük vagyok, mert békét hagynak számomra, nem piszkálnak egész belül. Nem foglalkoznak vele. Meg tudok bújni az ő személyiségüknek az árnyékában. Elég ha én tudom, hogy milyen vagyok, vagy elég, ha azok tudják, akikkel önmegvalósítok. Gyakran átfedés van a kettő közt, akkor az érdekes.

Ők meg velem vannak, talán azért, mert szeretik az őszinteségemet, a kérdéseimet, meg azt, hogy néha provokálom őket.
De az ilyen dolog nem tarthat örökké, ahogy semmi sem.
Van, aki simán csak egocentrikus. Van aki türelmetlen, és csak a saját problémájával foglalkozik. Nem várja meg az okokat.

Tegnap, a Lugano felé menő vonaton meséltem Teonak a kétszáz éves ember történetét. Azt, hogy a bíróság (vagy mi) azért nem adta meg neki az élőlénnyé- nyilvánítást, mert a pozitron agya miatt halhatatlannak számít.
Ezért az egykor anroidnak készült kétszáz éves ember fogta magát, és a szerveit hagyta elöregedni, míg az elöregedés meg nem ölte. Azért, hogy élőlény legyen, felvállalta azt, amit minden élet vége: a halált.



Az elmúlt egy évben végigkísért valami, amitől egy idő után már azért féltem, mert azt gondoltam, ha hagyom tombolni, megöl. Persze nem késsel meg villával, hanem alattomosan. Hogy kiterjed másra is, amiből valóban fizikai problémám lesz. Nem csak annyi ami az elmúlt hónapokban volt, hogy fáradt voltam, gyenge, satöbbi (ez nem nyavajgás egyébként, azt sokkal töményebben tudnám nyomni:), hanem végzetes követkeményei.
Remélem nem ez jött el most. Mindenesetre néhány napon belül kiderül.
Próbáltam elterelni erről a figyelmemet, tulajdonképpen nem is foglalkoztam vele annyira, nem stresszeltem rajta svájcban, ahogy most se. Valahogy nyugodt sztoicizmussal veszem tudomásul, hogy elképzelhető, hogy valami nincs rendben.


Két fontos álmom volt a közelmúltban.
Az egyik az volt, hogy meghaltam. Utána is tudtam, láttam, mi történik, csak nem voltam jelen. Nem is ezért bosszankodtam álmomban, hanem azért, mert még sok dolgot akartam volna csinálni, amire szellemként, hát mondjuk úgy, hogy nem igazán lennék képes.
A másik az volt, hogy együtt voltam valakivel, akit szerettem. Igen, úgy, ahogy az ember az élete párját szereti, ahogy érzi, hogy na MOST, MOST MOST talált valakit, akivel egy irányba néznek. Igazán bifre hasonlított a vissza a jövőbe című filmből, dehát istenem. CSak kívülről.

Mostanra elég komolyan kételkedem benne, hogy ilyesmi megtörténhet velem. B. azt mondta, hogy ha egyszer megtörtént, akkor matematikailag nagyobb az esélye annak, hogy még egyszer megtörténik.
Én meg valamiért úgy érzem- intuitíve- hogy pont fordítva.
Ha már egyszer megtörtént, akkor nincs többé esélye. Persze ennek logikailag semmi érteme sincs.


Aztán eszembe jut, hogy vajon minderre mennyi esélyem van. Másnak is eszébe jut,őt is győzködöm, hogy nem szabad egyoldalúan látni a dolgokat.


Szóval a harcok.
Úgy tűnhet, hogy a harcok a legnagyobb problémám. Hogy megnyerjek magamnak valakit, hogy elérjek egy bizonyos dolgot, hogy kijárjak magamnak megint más dolgokat.
Hát valójában nem ezek a legnagyobb problémáim.

Hát igen, egyedül vagyok, de én választottam, mert így érzem jól magamat. Ha találkoznék valakivel, aki érdekel, még ha első ránézésre azért is izgulnék, hogy én bejövök-e neki (meg második ránézésre is), a legnagyobb kérdés nem ez lenne. Hanem az, amit nem tudok, és nem is lehet kontrollálni. Hogy meg tudnám-e szeretni. Hogy képes vagyok-e még ilyesmire. Hogy lesz e lehetőségem rá, térben és időben. Hogy kell-e ez nekem...?
Annyiszor okoztam már így bajt. Fájdalmat okoztam embereknek. Borzasztó bűntudatom van emiatt, lehet, hogy egész életemben újra és újra el fognak jönni ezek a dolgok, és rémálmaim lesznek miatta.
Mert én nem akartam senkit megbántani... és nem gondoltam, hogy nem fog menni, vagy hogy ebből csak rosszul lehet kijönni, még ha utána jóban is maradtunk, nem csak látszat-jóban,hanem tényleg, őszintén jóban. Egy időben elhatároztam, hogy soha többé senkivel nem fogok belemenni semmibe, annyira elviselhetetlen volt a tudat,hogy másnak fájdalmat okoztam.
Szóval az igazi kérdés nem az, hogy én meg tudok-e győzni magamról valakit, hanem hogy ő meg tud-e győzni saját magáról. Meg arról, hogy bízhatok benne, hogy segít, hogy nem lesz baj, mert mindent meg lehet oldani. Akit nem nekem kell kézen fogni, és magam után vonszolni, hanem ő emel fel, ő sodor magával; és utána nem hagy magamra.
Nem tudom, hogy ki az a fiú, aki bifre hasonlított, és akit álmomban láttam, valószínűleg nem ismerem (bár ki tudja), de hiányzik. És ez az egyetlen olyan helyzet, amikor az hiányzik, amit nem szokott meg az ember.

Na most sok hülyeséget jól összehordtam, ne vegyétek figyelembe.