Azt hiszem valaki elátkozott. Nem engem konkrétan, hanem a telefonjaimat. Ugyanis tegnap hamadszorra történt meg, harmadik telefonommal, hogy a vécécsészében végezte életét.
így aztán gyorsan kerítenem kellett egy újat.
G. hozott is egyet, pont olyan, mint az én egyik régi telefonom (az első, ami a vécében végezte).
Most állítgattam be rajta csengőhangot, meg az sms-jelző hangot.
A csengőhangok között van egy, ami Nocturne névre van keresztelve. Ez olyan sablon csengés, tudjátok.
Belehallgattam, és hirtelen úgy éreztem magam, mint akinek hirtelen a sétapálca görbe vége tekeredik a nyakára (tudjátok, mint a rajzfilmekben), és hirtelen visszarántott legalább 3-4 évvel ezelőttre.
Akkor ez volt a csengésem. És hirtelen ott találtam magam, megint nála, abban a szobában, azokkal a szagokkal és ízekkel, azokkal a csillagos éjszakákkal. Azokkal a dallamokkal, csendekkel, falon csüngő pókkal, összefirkált tapétával. Az ő hangjával és jelenlétével.
Aztán befejeződött a csengés.

Biztos ismeritek azt az érzést, mikor az orrotokat megcsapja egy illat, valakinek, valaminek az illata, réges-régi időkből. És hirtelen minden felidéződik, az akkori hangulat, az események, az akkori életed. És az emberbe belenyillal, hogy mennyire más volt az egész. És hogy az élet megváltozott. Egy pillanatra az illat felidézi az akkor érzéseket.
Aztán minden elszáll, ahogy a kis csengőhang dallama is úgy tűnt el, ahogy a múltnak az a darabkája.
Az előbb még zenélt, most néma csönd. Ordító űrt hagy maga után. Az ember nem érti: hogy érhet véget egy ilyen szép dallam. Mi az ami a helyébe léphet? Mi lehetett előtte, hogy bírhattam ki, amíg nem szólt?



Anyway, Anikó, köszi a telefont!