Na már megint rég voltam depressziós. Érdekesen alakulgat ez mostanában. Ugyanis ezúttal nem a lehangoltság volt az első tünet, hanem a
- felálláskor fellépő szédülés
- étvágytalanság, indokolatlan fogyás
- fáradtság
- nyúzott arc.

Na, hát ezeket már ismerem. Ezek bizonyos az én különjáratú, időnként elég nagy pofont adó depresszióm tünetei.

De a legijesztőbb talán a fogyás. Furcsa, ambivalens érzés ez, mert alapvetően nagyon is örülök annak, hogy fogyok, bár ez az 53.3 már tényleg meglepő. És itt hívom fel minden vészmadár figyelmét arra, hogy eszem, méghozzá egészségesen, és éppen eleget.

Viszont furcsa látni, hogy lassan minden bordám megszámolható. A kulcscsontom sosem látott palasztikusságában mutat a vállamra, ahol hegyesen ugrik ki a másik csont. A csípőmnél a medencecsontom egy része körberajzolható.
Lehet hogy ez most durván hangzik, de egyáltalán nem az. És ha valaki ide meri nekem kommentelni, hogy biztos anorexiás vagyok, azt ki fogom törölni, mert kibaszott idegesítő, hogy látatlanban rögtön ezt feltételezik egyesek. Mert ezt nem csak megélni divat, hanem feltételezni is.

Azért ez valahol csodálatos- másfél éve még soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így leszek,10-15 kg-al könnyebben.