Hát történt néhány érdekes dolog, csak lusta voltam leírni.
Nézzük az elveszett telefon történetét:
Hétfő délelőtt a suliba menet kiesett a telefonom a zsebemből. A trolin. Ahogy leszálltam, átmentem a zebrán, elkezdtem keresni a zsebemben, és akkor már tudtam, hogy baj van.

Tudjátok, van az az ijedtség, mikor az ember csak pillanatnyilag nem találja a telefont. Akkor adrenalin zúdul, következő pillanatban azonban már el is múlt.
Én viszont most _tudtam_ hogy ezt otthagytam.
Pánik. Iskolába kéne mennem, anyagot viszek rádiós órára, már csomót hiányoztam, most nem hiányozhatok, és késni se szeretnék.
Berohantam a Kossuth téri metró-ügyfélszolgálatra, hogy mit lehet tenni. Hát szerintetek? Semmit. A trolivezetőt nem lehet elérni a trolin (nyilván, mobiltelefonja sincsen, ugye).
Hanem? Hát majd ha beér a végállomára, akkor esetleg. (Épp a végállomáson szálltam le a járműről, az meg kikanyarodott az újabb körre.)
Nyilván rengeteg esélye van a telefonnak, hogy meglegyen.
Én ezt számszerűsítettem nullára. Berohantam az árkádba a pannonba, hogy azonnal letiltsák a telefonomat. Kiderült, hogy nagyon olcsón vehetek (mint előfizető) új telefont. Rögtön be is szereztem egy 6300-ást. Még nem szoktam meg teljesen, de nagyon tetszik.
Na mindezzel kb. 1 óra alatt végeztem. Még beértem órára is, ahol történetesen jól leszólták az anyagomat, de ezt most ünnepélyesen leszarom.
Na, tesómat jól körbe is telefonáltam, hogy ez történt, de már minden oké.
Erre délután visszahívnak anyámmal, hogy a trolivezető megtalálta a telefonomat, és felhívta anyámat, hogy visszaadná.
Megkerül a BKV-n a telefonom? Hova jut a világ?
Mindezzel a feldobottsággal sétálok haza a Bajcsyn, esőben, sötétben, mikor is... magam előtt a földön találtam egy... TELEFONT!
(Persze visszaadtam a tulajdonosának, anyu-név tárcsázásos módszerrel.)