Talán most esek túl egy elnyomott depressziós időszakon. A nyáriból tanulva próbáltam nem belehergelni meg heccelni magam, minél inkább leszarni az egészet. Asszem ez bejött.

Viszont az elmúlt pár napban visszhnagzik a fejemben az a bizonyos mondat. Attók félek, most kezdem felfogni, ahogy azt korábban is sejtettem. A legsúlyosabb dolgokat az ember tudomásul veszi, de nem fogja fel rögtön. Ahhoz hetek, vagy hónapok kellenek. Amikor elkezdi megérteni, elfogadni, akkor jön rá a reakció.
És hát az amit nem tesz zsebre.

Szóval napok óta visszangzik bennem, hogy azt írta pár hete: "sosem szerettelek, egy depresziós rémálom volt".
És akkor jönnek a kérdések. Mi az, hogy nem szeretett? Akkor vagy két évig hazudott tetteiben, vagy most hazudik szavaiban. De nem kételkedek, ez egy hülyeség, persze hogy szeretett. De hogy mondhat ilyet??
És azt a csajt meg szereti? Aki három nappal később mászott rá, minthogy szakítottunk? Aki kapásból befészkelte magát hozzá, aki hiszériás rohamot kapott, ha beszéltünk, aki kijárta, hogy a "Barátok maradunk, segítünk egymásnak mindenben" álláspontról erre az utóbbira jusson?

Nem túlzok, kurvára nem! Nem ferdítek! Ez rohadtul így van.


Ez visszhangzik bennem rengetegszer. Újra és újra lejátszódik bennem az egész. És a végén legszívesebben örjöngenék. Nem mondhat ilyet, nem hazudat ekkorát! Menjen a fenébe, takarodjon oda, ahova akar, vegyen feleségül azt, akit akar, de NE HAZUDJON!

Tegnap fáradtan eldőltem az ágyon, és azt képzeltem, hogy mellettem volt- és éreztem azt a nyugalmat.