Asszem mostanában kezdek leszokni a nyavajgásról, ezzel párhuzamosan viszont exponenciálisan megnőtt a viselkedésemben a verbális erőszak jelenléte. Magyarul inkább egyenesen megmondom az illetőnek, amit lehet hogy ravaszul szépen és finoman is meg lehetne, de ha azt látom, hogy nem érdemes rá, meg úgyis mindegy, akkor nem töröm magam, és nem pazarlom az energiáimat arra, hogy nehogy megbántsam- viszont nem a bántás kedvéért viselkedem így, hanem a saját energiáim megtakarítása érdekében.

Sok ember viselkedése nem teljesen tiszta nekem. Hogy önzők, az igen, dehát ki nem az. Nem az a baj, ha valaki sokat gondol saját magára. Inkább az, ha másra nem tud, vagy elfelejt gondolni.
Meg az is baj, ha nem őszinte. Vagy saját magával sem, vagy csak velem. Sokszor nem tiszta, hogy ki mikor igényli a társaságomat, és mikor nem, és miért.
P-ben azt bírom, (hiába idegesít fel sok hülyeséggel, meg az eltűnéseivel), hogy legalább őszinte. így igazából csak fentartásaim vannak fele szemben, de haragudni nem igazán tudok rá.
Azt hiszem én a hazugságért tudok a legjobban haragudni. Másért nem is nagyon.

De a hazugság is lehet sokféle. Lehet kegyes, és lehet alattomos. Lehet gyávaságból is hazudni, vagy lustaságból. Az ember hazudhat magának is, vagy csak másoknak.

Az viszont biztos, hogy hazudni fárasztó. Ennél csak egy dolog fárasztóbb. Hallgatni a hazugságot.