Mióta elmentek a srácok, rámtört a sportmánia. Nem csoda, hiszen ők sportmániások voltak, különösen az egyik, én meg hajlamos vagyok átvenni az ilyen "szokásokat". Főképp, ha azt látom, hogy valakinek ez nagy örömöt okoz, ráadásul nem is árt. Sőt.

Szóval rám tört a sportolási vágy. Ez már önmagában is elég vicces, mert egész eddigi életemben én nem hogy sporty nem voltam, hanem egyenesen antisportynak lehetett kategorizálni.
Talán a tudatalattim tréfája, talán az élet furcsa fricskája, hogy pont most lettem beteg. Úgy meg nem nagyon lehet sportolni. Tegnapelőtt koriztam egy órát, az még egész rendben volt, de amikor hazaértem olyan abnormális fáradtság vett rajtam erőt, amit szerintem még soha nem éreztem. Aludni viszont nem tudtam, így egész éjszaka betegen fetrengtem, a végén már annyira szarul voltam, hogy elgondolkodtam az orvosi ügyelet felkeresésén.
Szar, ha az ember beteg, és egyedül van.

De végül végigcsináltam, mert úgy akartam. Túléltem.
Előtte való este meg táncoltunk fél éjszaka, mert megtetszett az elektronikus diszkó (amint azt korábban írtam), és nem akartam kihagyni a következő alkalmat. Nem érdekelt, hogy beteg vagyok, meg tudom csinálni, ez nem akadályoz meg...!
Gondoltam, hogy ez nem tesz jót a betegségemnek, vagyis nekem, de nem érdekelt. Jól éreztem magam.

Ma úgy volt, hogy a kórussal elmegyünk Eszékre fellépni, ráadásul szólót énekeltem volna. Tök betegen még el is mentem tegnap este a főpróbára. Tök feleslegesen. A végén jutott eszembe, hogy az utazáshoz kéne a személyim. Az meg nekem most nincs, mióta elhagytam/ellopták. Szóval pofára esés. Betegen. De meg tudtam volna csinálni, még betegen is, hős voltam, próbáltam, ha rajtam múlik, nem akadályoz meg a betegség....!

Ennek örömére ma megpróbáltam rendet csinálni és kitakarítani itthon, hogy ne úgy nézzen ki a lakás, mint egy elbaszott drogos búvóhely. Nem sikerült. De hát istenem, beteg vagyok.