Néhány éve (most, hogy utána számolok, lehet, négy is van már, szóval jónéhány) rátaláltam a neten Eva Cassidy-re. Talán előzetesen egy Zorán interjúban olvastam róla, talán egy számot töltöttem le, amit ő énekelt már nem emlékszem.
Az biztos, hogy akkor életem egyik fontos pontjához értem el akkor, hiszen megtaláltam azt az előadót, aki minden kétséget kizáróan zseniális képességeivel és páratlan életútjával mély nyomot hagyott bennem.
Minden alkalommal, mikor elolvasom, hogy mi történt vele, újra és újra mélyen megérint; épp úgy, ahogy a zenéje is. Semmihez nem fogható, páratlan és minden fölé emelkedő. Fiatalon ment el, mint az összes többi igazán nagy, páratlan művész, akik úgy alkottak népszerű és mindenkit megérintő dolgokat, hogy közben egy pillanatra se kommerszesedett, közönségesedett el. Úgy alkotott újat és szépet, hogy senkit se utánzott.

Az egyik legérdekesebb darab tőle talán a Somewhere over over the rainbow, amit úgy énekelt el, mint soha, és sokak szerint (pl szerintem is) ennek a dalnak ez a létező legjobb verziója.



You take my breath away


Itt pedig a leírásban egy viszonylag részletes beszámolót olvashattok róla. Who knows where the time goes bye?
Vannak pillanatok, amikor az ember átérzi, hogy az életben mi számít, és mi nem. Miért rohanunk el (egymás mellett), miért nem foglalkozunk olyasmivel, amit az idő soha nem mos el? Minden eltűnik egyszer, egy szál ruha nélkül érkeztünk a világba, körülöttünk, és bennünk is minden folyamatosan cserélődik. Minden értéket, ami nem ideiglenes, olyan emberektől kapunk, akik kedvelnek minket. Ők foglalkoznak velünk már születésünk előtt, nekik köszönhetjük, hogy magatehetetlen gyerekként túléljük az első pár évet, és ugyanúgy az ilyen embereknek köszönhetjük azt is, mikor életünk végén azt, ami megmaradt belőlünk, visszaadják a földnek.
Ki tudja, hova megy az idő, és hogy miért megy olyan gyorsan?