Már előre látom, hogy ezért utálva leszek néhányak által- még ha teljesen irracionális okokból is.
Szóval van egy jelenség, amit nem értek. Az utóbbi időben viszonylag sok sportoló halt meg. A legtöbb fiatalon. Ez nagyon sajnálatos. Minden ember halála veszteség. Még ha meg is mondták neki, hogy ha tovább csinálja meghalhat. Persze van, aki nem tudott róla.
Meghalt a Puskás is. Egy darabka történelem már ennek az embernek az élete.
De amit nem értek az az, hogy mit kell úgy odalenni ha meghal egy sportoló? Mintha egy nemzeti hőst búcsúztatnának el újra és újra. Ezeknek a sajnálatosan elhalálozott sportembereknek a nagy részéről soha nem is hallottam. Na de mi van akkor, ha mégis? Nem értem miért kell úgy csinálni, mintha a messiást feszítették volna keresztre?
Ez csak egy sportoló, az isten szerelmére, egész életében a labdát/korongot kergette, semmi sem lett ettől jobb, maximum az, hogy ha győzött, akkor örültek az emberek, mert azt az illúziót keltette bennük, hogy van mire büszkének lenniük magyarként. Mire? Hogy ő be tudja rúgni a labdát?
Szép dolog a játék, igazán nincs bajom vele, de az én életemben a sportnak nincs szerepe, és sok más emberében sincs. A világ összességében nem fejlődik tőle, nem változik. Naponta halnak meg tudósok, művészek, akárki más, aki valóban kihatással van a társadalomra, a fejlődésre, az elmozdulásra. Őket mégsem ünnepeljük meg nemzetileg, nem szól róluk a hiradó.
Engem nem érdekelnek a sportolók, és senki se kötelezzen rá, hogy komoly veszteséget éljek meg, mikor azt hallom, hogy meghalt egy. Nekem ez olyan, mint bárki más halála. A sport maximum egy játék, és nem a nemzeti önérzet eszköze- számomra legalábbis.
Úgy érzem, sok embert befolyásol el. Hogy alkalmazkodik ehhez a divathoz, hogy rettenetesen sajnáljuk a sportolót - akiről előtte lehet, hogy sose hallott. Mások azt mondják, hogy sajnálni kell, tehát sajnáljuk.
Szerintem viszont egy sportoló gyakorlatilag lényegtelen pont a történelemben. Nem látom okát, amiért sajnálkoznom kéne. Maximum azért, mert valaki meghalt.
7 comments:
ezzel maximálisan egyetértek. annakidején pl nem értettem h mért zárják le a fél várost azért mert puskás meghalt, és vontatják végig fél pesten. nemsokkal előtte halt meg gregor józsef meg bessenyei. egyikük körül sem volt ekkora felhajtás, pedig szerintem gregor tett le ugyanannyit az asztalra nemzetközi szinten is...
Kenyeret és cirkuszt ugye az egyszerű embereknek... addig örüljünk, amíg ez a cirkusz, és nem mondjuk valami háború.
Hogy egy analógiát mondjak, elbúcsúztattad Pavarottit, de miért? Azért mert kiállt néhány ember elé énekelni? És ennek örülni kellene? Ha nem zenével foglalkoznál, vagy ha ki nem állhatnád a komolyzenét, vajon nem ugyanezt írnád róla is?
Nyilván az előbb erősen sarkítottam... De egy nemzetközi porondon valami is elért sportoló nem kevésbé fontos a sportrajongók számára, mint egy jó hangú operaénekes a művészetkedvelők számára. Csak nézőpont kérdése az egész. Viszont ha nem tartozol közéjük, nem kell szomorúnak lenned, nem kell gyászt színlelned. Ezt nem várhatja el senki tőled. És ha csak azért gyászolnál, mert mások ezt várják el, az még szánalmas is lenne.
Hogy saját példát mondjak, a megemlékezés tőlem néhány száz méterre történt. Ki sem dugtam az orromat itthonról, nem is vettem észre belőle semmit. Hallottam már a srácról, talán még meccsét is láttam a TV-ben, bár nem vagyok jégkorong rajongó. Éppen ezért nem is érdekelt az egész. Nem volt az életem része, és ezért személyesen nem érint az elvesztése. Bár minden egyes élet elvesztése veszteség, nincs alapom a gyászra. És nem is kényszeríthet rá senki.
Persze, egy dolog az attitüd, meg a büszkeség. Pszichológiából pont a sportrajongókat hozzák fel legjobb példaként erre, és igazuk is van. De mindenkinek szíve joga megválasztani, hogy mire legyen büszke. A csavar nem is ott van, hogy mi magyarok büszkék vagyunk, mert magyarság, meg miegymás. Ez a srác az egyik legjobb volt a világon abban, amit csinált. Pavarotti meg a valaha élt egyik legnagyobb operaénekes volt. És marad is, amíg lesz aki felvételről hallgassa. Elképzelhető, hogy valamiben te vagy a legjobb a világon. Vagy én. Vagy bárki. Vagy mindenki. A nagy szám abban, hogy a magyar hokirajongók meggyászolnak egy nemzetközi szinten szereplő sportolót nem is az, hogy ők meggyászolják. Hanem az, hogy a külföldi hokirajongók szintén ezt teszik. Te is meggyászoltad Pavarotti halálát. És bizony nem csak rá fognak emlékezni, hanem arra is, hogy honnan jött. És így másokban alakul ki pozitív attitüd az ország felé, így feléd is, aminek az ország és te is hasznát látod. Hogy ez sport, művészet, vagy bármi egyéb, az teljesen mellékes. De ha másoknak negatív tapasztalatai vannak, azt mondják, hülye magyar. Ha látják, hogy egy híres énekes, vagy egy olimpiai bajnok Magyarorszáról kerül ki, akkor azt mondják, ti magyarok milyen jók vagytok. Lehet, hogy nem ismernek téged személyesen, de általánosítanak. És ha az összkép pozitív, rád fognak mosolyogni, és meg fognak becsülni - ismeretlenül is.
*Az írás nem utal a kommentelő meggyőződésére, csupán egy másik nézőpontot próbál bemutatni. A kommentelő maximálisan tiszteletben tartja az író véleményét, és egy cseppet sem utálja ezért.*
Csak a félreértések elkerülése végett. :-)))
"Te is meggyászoltad Pavarotti halálát" - nem, nem gyászoltam meg, honnan veszed ezt? az egyetlen, amit sajnálhatnék vele kapcsolatban, hogy nem hallhattam élőben énekelni.
a művészetnek sokkal kevésbé van nemzeti beütése, mint a sportnak- nyilván azért, mert a sportversenyek nemzetek közt zajlanak, de a művészetnek nincs ilyen versenyszerű beütése.
természetesen én is tiszteletben tartom, ha más meg a sportért van oda, nem ezzel van baj, hanem hogy pl. tegnap egy szórakozóhelyen felállították az egész társaságot, hogy így emlékezzünk meg a hokisról. én egy barátomnak megjegyeztem irónikusan, hogy "én zenész vagyok, nem sportrajongó"- erre egy nagyszájú lány beszólt, hogy "Azért ezzel nem ártana tiszteletben lenni!"
tehát a bajom nem az, hogy másnak ez fontos, hanem hogy másokat is erre kényszerítenének. ezt undorítónak tartom, hadd legyen már a magánügyem, hogy felállok-e egy ilyen alkalommal vagy nem. és ha nem akarok, ne kelljen félnem a társadalom nyomásától. most pedig kell.
ezért kéne helyre tenni az emberek fejében azt, hogy a sportoló nem a messiás.
egyébként nem tudom, ki vagy, ismerjük talán egymást? hogy találtál rá erre a blogra?
Igen, gondoltam, hogy egy hasonló történet bújik meg az írásod mögött, és ahogy az talán a hozzászólásomból is érződik, a kierőszakolt, ál- vagy éppen tettetett gyász/szomorúság témájában teljesen megegyezik a véleményünk. Én csak arra próbáltam utalni, hogy valakinek nagyon is számíthat egy sportoló, egy színész vagy bárki más halála, akire esetleg ismeretlenül is felnézett, és ha magunk nem is veszünk róla tudomást, azért elfogadhatjuk, és tiszteletben tarthatjuk. Tudom, a te eseted más... és annak, amit leírtam természetesen fordítva is így kellett volna lennie. Az a lány bolond... Az érzései mindenkinek a magánügye: nem tartozik senkire, és nem is szólhat bele senki. Én pl. nem vagyok egy rajongó típus, nincs szükségem példaképekre vagy bálványokra, inkább magamból próbálok minél többet kihozni, a saját személyiségemre alapozva. Van, hogy sikerül, van, hogy elbukok. Másoknak viszont lehet, hogy kell egy kép, egy illúzió, amit követhetnek, és ami terelgeti őket az életben. Ez mindenkinek a magánügye - ahogy te is írtad. csak mindig van pár ember, akiben túlteng a megfelelési kényszer. :-/
Ismerjük-e egymást? Hogyan találtam rá a blogra?
Nem, sajnos nem ismerjük egymást, de néhány levelet váltottunk már korábban. A blog címét is tőled kaptam meg, és azóta is rendszeresen visszajáró vendéged vagyok, még akkor is, ha csak a legritkább esetben "avatkozom bele" a dolgok folyásába. Egyrészt kissé zárkózott vagyok, másrészt meg a blog egy személyes dolog, és én ezt tiszteletben is tartom. Nagyrészt értékesnek tartom a gondolataidat, és egyedinek a megközelítési módodat, amivel gyakran belátsz az álarcok mögé. Ezért vagyok itt, és ezért kértem, hogy továbbra is olvashassam az írásaidat, miután átköltöztetted a blogot. Ha úgy érzed, hogy a jelenlétem feszélyez, vagy zavarja a személyes körödet, kérlek szólj. De nincs bennem semmi ártó szándék, így ha továbbra is megtűrsz itt, azt köszönöm.
természetesen nyugodtan olvashatsz, csak azért kérdeztem, mert kíváncsi vagyok ki olvas. azt még megmondanád, hogy milyen mélcímen/néven írtál nekem anno? bosszant hogy nem emlékszem :)
Köszönöm! :-)
Persze, megmondom...: lacek.mail (at) gmail.com. Azt hiszem, akkor kicsit sután fogalmazhattam, mert elég hirtelen szakadt vége a beszélgetésnek... csak reméltem, hogy nem értettük félre egymást és bántottalak meg valamivel. Már én sem emlékszem :-)
Megnéztem: 2007. szeptember, nyauka vauka. Remélem így már megtalálod. ;-)
Post a Comment