Az ateisták szent meggyőződése

Ez egy ateista meggyőződésű írás. Az olvasó vallásosságában kárt okozhat, amire ugyan magasról szarok, de ha valaki úgy érzi, ez kellemetlenül érintené, inkább lapozzon.

Úgy látszik, a valláshoz képest még mindig túlságosan modern vívmánynak számít a demokrácia. Hitbéli kérdésekben szellemi tunyaság és gondolkodási képtelenség uralkodik az emberek közt. A vallásos ember gondolatait, érzéseit ugyanis jóval tapintatosabban kezelik, mint a nem vallásosét. Az ilyen -mondjuk ki, nem túl racionális, ellenben nagy múltra visszatekintő- elveknek valamiért komoly előjoga van az ateista elvekkel szemben. Miért?

Az ateizmus, a feminizmushoz hasonlóan az egyik legnagyobb ellenérzéseket kiváltó mozgalom. Bár a szó szoros értelmében mozgalomról eddig nehéz volt beszélni, az utóbbi időben - amiben valóban egy igen szűk idő-intervallumot értek - mégis mintha a kezdeti szervezettség jeleit mutatnák az ateisták, főképpen Londonban, ami liberalizmusával és sokszínűségével, a többi európai országhoz és városhoz képest még épphogy elnézi az ilyen modern, haladó, progresszív, és nem utolsó sorban igen erős provokatív hatással bíró meggyőződést.

Az ateistákat érő gondolkodási diszkriminációt, konkrétan azt, hogy a vallásosok, de még a nem is annyira vallásosok is azt gondolják, hogy az ateisták elméleteit kevésbé kell tiszteletbe tartani, nehéz elkerülni, mert komoly kulturális múlttal bír. Talán a vallásos demagógia, és a kevésébé vallásos "jobb a békesség" attitűdű embereknek is köszönhetően a vallásosság valamiért tiszteletre méltóbb a legtöbb ember szemében, mint a nem-vallásosság.

Újra szembesülnünk kell azzal a kettős mércével, amit a funkcionálisan vak társadalom maga előtt görget. Aki vallásos, azt tiszteljük, finoman bánunk vele, mint a hímes tojással. Persze, hiszen ha valaki kibillentenek a vallásos meggyőződéséből, a pofájába vágják a saját kognitív disszonanciáit, az elég kellemetlen szellemi állapotot okoz. A vallásosság, számomra valami érthetetlen okból nemes, emelkedett.

„Vajon azok, akik elvesztették az állásukat, vagy elmenekültek a háború sújtotta térségekből, miként éreznék magukat egy olyan világban, amelyben Isten nem létezik?" - Mondta Raniero Cantalamessa, apostoli prédikátor nagypénteki szentbeszédében.

Pedig vallásosnak lenni könnyű. Elhinni, hogy ha jól vagyunk, jó vár ránk, hogy van cél és értelem - és hogy ezekre szükség is van - ez valóban az egyszerűbb út. (Legalábbis egy ideig annak tűnik, de jó hírem van, ez nem igaz.)
Na igen, egy viszonylag értelmes embernek az anomáliákat se nehéz észrevenni . A kérdés, hogy mennyire tudja magát szellemileg ledózerolni ahhoz, hogy ne zavarja az ellentmondás.
És ha ebben nem zavarja, miért zavarná másban? Miért zavarná az irracionálitás, a butaság, ha egyszer ő maga is úgy viselkedik?
Miért is zavarná, hogy azt, ami emberré teszi, az saját értelmi képességeit egy büdös és undorító latrinában egyre mélyebbre tapossa? Minek is az? Kinek kell, ha egyszer nem tud bánni vele, ha nem tanították meg használni?

Az emberek nagy része a vallásos gondolkodáshoz előjogokat társít. Azt gondolja, hogy ez sérthetetlen, még azt sem illik megemlíteni, hogy ha más máshogy gondolja. Pedig ugyanolyan ember, ugyanolyan komoly meggyőződéséről van szó.
Az ateisták ezért hallgatnak. Pedig beszélni kéne, kifejezni, jelezni, hogy van, aki máshogy gondolja. Aki szerint a vallásos gondolkodás nem feltétlenül tiszteletre méltó, de természetesen, mint egy ember egyéni meggyőződése, tiszteletben tartható. Nem az tartalma miatt, hanem a tulajdonosa miatt.
Csak ennek oda-vissza kellene működnie. És ez az, ami még gyerekcipőben sem jár a világon - viszont már megszületett.